Ahogy a hullámvasút úgy mozog az életünk is.

Most épp a mély ponton vagyok, azt gondolom ennél már nem nagyon van lentebb, bár lehet, hogy tévedek. Kilátások vannak, csak valahogy az idő nem nagyon akar haladni, a kilátások pedig nem akarnak közelebb kerülni hozzám... remélem ez valóban csak egy átmeneti állapot, és most már tényleg valami igazán jó dolog fog következni, ami feltölt újra annyi energiával, hogy meglássam a sötétben a fényt. Persze ilyenkor mindig az eszembe jut valaki, aki az ilyen pocsék helyzetben vígaszt tudott nyújtani, de most csak gondolatban tudok vele társalogni, már ha azt annak lehet nevezni. De mostanában valahogy ő is hallgat. Vajon merre kellene keresni a kiutat? Hol találom a lehetőségeket amik az én számomra szólnak. Hiszen nyílván van ilyen, mert lennie kell, csak nem látom ebbe a sötétbe, vagy talán nem is látni kéne, csak érezni, nem tudom. 

Azért bízok, még mindig, és azt hiszem ez így is marad, mert van értelme, küzdeni, csinálni. Egy legalábbis biztos, hogy van... a fiam :) A többi mind részletkérdés. A hitelek, a számlák, a vagyonunk (már ha annak lehet nevezni) mind mind egy kegyetlen világ részei, ami néha tényleg úgy érzem, teljesen kizsigerel. De ha belenézek a kisfiam szemében ott csillan vissza a jövő, az ő jövője, amiben kiteljesedik az én életem is, rajta keresztül.